
Van olyan katona, akinek a külszolgálat már szinte rutinfeladat, és van, akinek a nagybetűs katonalét kezdete. Egyikük tizedik missziójára indul, kisujjában van a felkészülés minden mozzanata, másikuk viszont először lép ki egyenruhásként a komfortzónából. Ők Kovács József Csaba szakaszvezető, illetve Rácz Vivien őrvezető, az MH Bocskai István 11. Páncélozott Hajdúdandár katonái, akik márciustól fél évig Koszovóban szolgálnak.
Milyen feladat vár rátok?
Rácz Vivien őrvezető: A Híradó- és Informatikai Központban a legfontosabb feladatom a vezetés zavartalan kommunikációjának biztosítása, illetve a technikai eszközök karbantartása és a meghibásodások elhárítása.
Kovács József Csaba szakaszvezető: Bár közvetlen járőrben nem veszek részt, én vagyok az, akinek a teherautójára felmálháznak, ha riasztják az alegységet. Ott vagyok az alakzat mögött, a sűrűjében, és mivel harctéri életmentő (CLS) végzettségem is van, bármilyen sérülés esetén azonnal tudom, mi a teendő. Hatodjára térek vissza Koszovóba.
A misszió lehetőség a fejlődésre. Mit terveztek a kint töltött hónapokra?
Vivien: Szabadidőmben az angol nyelvvizsgámra készülök majd. Emellett a sport a lételemem, kick-boxolok és teljesítménytúrázok. Van egy „titkos” vágyam: szeretném teljesíteni, sőt, megnyerni a híres Dancon March menetgyakorlatot.
Csaba: Nekem a sport már rutin, húsz éve minden nap edzek. Kint én szervezem majd a századon belüli CrossFit sorversenyeket – lesz ott minden a kocsihúzástól a gumiforgatásig. Ami a távolabbi terveket illeti, szeretnék egy kertes házat venni, de nálam bakancslistás, hogy egyszer egy saját büfékocsim legyen, amivel nyaranta járhatnám a fesztiválokat.
Az indulás időpontja tavasz eleje. Mit jelent számotokra ez az időszak?
Vivien: Bár a meleget nehezen bírom, örülök a márciusi indulásnak. A karácsony nekem szent, azt mindenképpen a szeretteimmel akarom tölteni, így a mostani ütemezés ebből a szempontból tökéletes.
Csaba: Én általában télen voltam kint, és ez így kényelmes volt. Viszont a jó idő előnye, hogy többet lehetünk a szabadban, lehet beszélgetni, sportolni, míg télen mindenki inkább bezárkózik a körletbe. Én fejben már a misszió végén járok, pontosan tudom, mi után mi következik.
Mi az, amit mindenképp magatokkal visztek?
Vivien: Könyveket mindenképpen, főleg motivációs és pszichológiai témájúakat.
Csaba: Mivel minden nap edzek, hét pár sportcipőt viszek – szeretek trendi lenni, és minden nap másikat húzok. A parfüm és a könyökszorító is alapdarab, de viszek magammal egy adag optimizmust is; igyekszem kizárni a negativitást, és nyugodt maradni minden helyzetben. Irak és Afganisztán megtanított rá, hogy probléma esetén nincs helye a kapkodásnak.
Hosszú időre távol lenni a családtól sosem könnyű. Szerintetek hogyan élik majd ezt meg az otthoniak?
Vivien: Régóta külön élek a szüleimtől, és sokat is utaztam korábban, így hozzászoktak, hogy nem vagyok mindig elérhető. Viszont ilyen hosszú időre most megyek el először. A szüleim nagyon fognak hiányozni. Bár a technika segít, számomra az élő szót semmi nem pótolja.
Csaba: Nálunk ez már a családi élet része. Az élettársammal 2008 óta vagyunk együtt, az összes eddigi missziómból hazavárt. Amikor korábban Szolnokon szolgáltam, akkor is csak hétvégente láttuk egymást az ingázás miatt. A vasárnapi ebédnél mindenki együtt van, így ilyenkor hívom majd fel őket. A nagymamám persze mindig megkérdezi, mielőtt elindulok: „Muszáj neked megint menni?” De ez a hivatásom. Párom, keresztfiaim és a két macskánk hiánya lesz a legnehezebb, de tudom, miért megyek.
Van bennetek félelem vagy kétség az indulás előtt?
Vivien: Inkább egészséges izgalom és tenni akarás. Szeretném bizonyítani magamnak és a bajtársaimnak is, hogy helyem van ebben a közösségben.
Csaba: Nem tartok semmitől, nem is gondolok ilyesmire. Sosem mondom azt, hogy ez az utolsó misszióm, mert ez mindig alakul. Most kimegyek, megcsinálom a feladatom, aztán megyünk tovább.




